'Ez egy másik világ. Ebben a világban, azok létezhetnek, akik semmiféle emberi mértéket nem ismernek. Ők azok, akik egyformán éreznek, azonos az életformájuk, értékrendjük. Bár ha pontosan meg akarnánk határozni, hogy ez a világ hol helyezkedik el, a koordinátái, azonosak a Föld nevű bolygóéval. De ha megesne, és egy kívülálló tévedne be, ebbe a világba, hamarosan rá kellene ébrednie, hogy ez valami egészen más, ez az elveszett lelkek világa’.

Aki először téved ide, azt a sűrűn gomolygó füst szinte torkon ragadja, majd valami megmagyarázhatatlan erő orvul betaszítja a ködfátyolon át látók, homályos világába. Ám, még mielőtt a zsigerekig hatolna, kegyesen ad neki még egy utolsó esélyt. Elég néhány tétova mozdulat e világ felé, és már nincs visszaút. Ha rossz irányba mozdul, még egy utolsót taszít rajta, és jöhet a bambán befelé meredés, a félhomályba.

Lélegzete felveszi a benti ritmust, a könnyfacsaró bűz zavartalanul áramolhat a tüdőbe.

Amikor testi, és lelki funkciói teljes mértékben ráhangolódnak a benti ritmusra, lassan felködlenek előtte, a benti világ oly megszokott elmosódott körvonali.

A valaha szebb napokat látott csővázas asztalokat, kifakult mintázatú, letörölhető viaszosvászon terítőkkel takarta le, a helyiség tulajdonosa, megtakarítva magának, megannyi fáradságos munkát.

A valaha vidáman tarkálló terítőkre, ma már senki nem emlékszik. Talán nem is akartak, vagy nem is tudnák felidézni, mert emlékezetük ugyan úgy, mint a terítők tarkasága, megkopott már. Számukra már csak az a fontos, ami az asztalra kerül. Lehet az üvegben, pohárban, korsóban, a lényeg, az, hogy mindig töltve legyen.

Egy-egy asztalnál, két, három vendég üldögél, groteszk, a részeg emberekre oly jellemző, előregörnyedt pózban. Mint a csecsemők az anyaméhben. Csak ők nem születni vágynak, hanem inni, nem gondolkodni, nem törődni semmivel, aztán, talán ha úgy esik, hát meghalni.

Az ivócimborák, a szorosan egymásnak támasztott fejükkel olyanok, akár az összenőtt sziámi ikrek. Talán ezért is van az, hogy annyira megértik egymást. A szürkeállományok így összedobva, talán kiadnak egy egészre valót…

Egy „külső” szemlélőnek, először fel sem tűnik, hogy valami irracionális idebenn. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha valamilyen szürrealista filmbe csöppent volna bele.

Ha teljes lenne a csönd, akkor talán logikus lenne az egész.

De ez a csönd mégsem az a totális néma csönd.

A tétova imbolygó mozdulatok, a szalonspicc, és a részegség határán tévelygőkre oly jellemző gesztikulációk, a fátyolos, zavaros tekintetek, ezek mind jelen vannak.

De az ideillő hangok, a méhkashoz oly hasonlatos kocsmazaj, nem tapasztalható, egyszerűen nincs.

A poharak csörömpölnek, az üvegek egymáshoz koccannak, mint az elvárható. A csapos tölti az aranyló sört a korsókba, hallani a habzó sör jellegzetes sercegését is. Vékonyka sugárban csordogál a máj, és agyzsugorító rövid, ám az élettelen tárgyak által keltett hangokon kívül semmi más hang nem érzékelhető.

Se egy hangos szó, se egy cikornyás káromkodás. Még egy indulatos felhorkanás sem hagyja el, az itt lévő emberek ajkát.

Ők így is értik egymást. Szesztestvérek, egy rugóra jár az agyuk. Nincs szükségük szavakra, hisz az alkohol imádata, áramoltatja az információkat, testvérből, testvérbe. A szürke szivacsossá aszott, homályos agyak, jól működő radarként veszik az adott, és kapott jeleket.

Aki először téved ide, mind azt gondolja, hogy ő ugyan nem, ő könnyedén ellen tud állni, ő soha nem lesz ilyen, nem fog ezek közé tartozni soha.

Mikor másodjára is jön, fokozatosan átrendeződik, átformálódik az értékrendje. Elhatalmasodik rajta ez az erőszakos, de egyben valami lusta, és az egyre több elfogyasztott ital által kellemessé váló érzés, ami először csak haverkodik vele, aztán vállon veregeti, olyan pajtikámosan, és amikor már sikerült minden gyanúját elaltatnia, bekebelezi őt.

Azután már jön önszántán kívül is, mert a hiányérzet hívja, csalogatja, már nem tud nemet mondani, már nem is akar nemet mondani, függővé vált, mint a többiek.

Most nézzük csak az érzések sokszínűségét.

Először csak egy-egy asztalnál, aztán már az egész helységben tapasztalhatóvá válnak az érzések.

Valami rendszerességgel bír az egész.

A súlyos, és nehéz érzések, szinte az asztallapokkal egy szinten, vagy súlyuktól függően, lent a kövezeten örvénylenek, gomolyognak. Némelyek gondolatai lökdösik, taszigálják egymást, egyeseké csak fontoskodnak, vitáznak, az erőszakosabbaké összeakaszkodnak, súlyosabb viták esetén, össze is verekszenek.

A könnyed, amolyan csevegő stílusú gondolatok, a kövezet, és a nikotintól sárgálló mocskos mennyezet között, a boldogságtól túláradóak pedig egészen magasan, szinte elérhetetlen magasságban lebegnek.

Az utóbbiból van a legkevesebb, így azok szinte fogócskát is játszhatnának, ha kedvük úgy tartaná. De hamarosan ők is megkergülnek, mámorosan cikáznak össze –vissza.

A durvák, a súlyosak szinte beterítik a kövezetet. Olyan érzést keltenek a szemlélőben, mintha iszaptengeren kellene átevickélnie magát, ha arra lenne intézni valója.

A mocskos szándékok, a piszkosszürkétől a feketéig terjednek. A szomorúságot, a rosszindulatot szinte okádják magukból.

A magasban lebegők többnyire ellensúlyozzák őket, élénk, vidám színkompozícióikkal. Még szerencse, mert ha nem vibrálnának oly élesen, a gyéren világító lámpák, egymagukban, nem bírnák felvenni velük a versenyt, és éjszakai sötétség borulna erre a fura világra.

Aki nem volt elég óvatos, akinek az akarata gyenge, vagy egyszerűen nincs is neki, az, mint ember, örökre elveszett. Itt érzi magát otthon.

Elfeled mindent, ami annak előtte volt, ami más normák szerint működik, mint itt, ezen a helyen, mint itt ezek az emberek. Számára nem fontos már többé semmi, se család, se igaz barátság, józan gondolkodás, semmi, ami emberi.

Hát ilyen az elveszett emberek, elveszett lelkek világa. Sokan vannak, akiknek ez az élet. Másféleképpen, már nem is tudnák, mert nem is akarják másképpen elképzelni az életüket. Van, akin még lehet segíteni, de ehhez magának is akarnia kell, és meg kell markolnia utolsó erejével a felé nyújtott segítőkész kezet. Akik határozottan elutasítják ezt a segítséget, és ez által megkeserítik környezetük, családjuk, társuk, és önmaguk életét, ők az elutasítók, ők az elveszett lelkű emberek.

Hogy velük, értük mit lehet tenni, nem tudom, de félek, hogy ők sem…