Szerény vagyok akár az ibolya
Bár a színem még nem olyan lila
Illatom is csak amolyan nőies
És származásom helye sem oly kies
Nevem virágnév, bár nem ibolya
Tüském van, szúrok
Úgy hogy szólok
Engedély nélkül ne nyúlkálj oda
De ha kedvemre simogatsz, bársonyos vagyok
S ha jó érzéssel töltesz fel
Még csókot is adok
S ha édes a csókod
Tán még ki is nyílhatok
De ha durva vagy mimóza leszek
Aztán húsevő virágként
A vesztedre teszek
Prológus: Mindenkihez, aki elolvassa ezt a kis mesét.
Én egy politikailag analfabéta ember vagyok. Gondolataim, a saját látásmódom, és tapasztalásaim alapján lettek ide leírva.
Legyetek elnézők velem, ha valamit kihagytam, vagy a magam értetlen módján értelmeztem.
Köszönöm!
Egyszer volt, hol nem volt, sok, sok évvel ezelőtt, volt egyszer egy középréteg.
Vezetőik, loptak, igaz, csaltak, igaz, hazudtak igaz, de a középréteg, ezt nem tudta, nem akarta, vagy nem merte tudni.
Dolgoztak, tanultak, iskolába járatták gyerekeiket, szóval éltek, éldegéltek.
Volt lakásuk, volt munkájuk.
Dolgozni kötelesség volt, mert aki nem dolgozik, az egyék a börtönben jelszó volt életük meghatározója.
Volt egy nagy mesekönyv, melyben le volt írva, hogy ott, azon a szép helyen ahol laknak, mik a kötelességeik, milyen jogok illetik meg őket, és mit nem szabad tenniük.
Többek között, tilos volt, néhány dalocskát énekelni
Az emberek, ha már nem bírták cérnával, mert az a dalocska, ott motoszkált, a fejükben, és úgy feszítette őket belülről, hogy már, már nem lehetett kibírni.
Ilyenkor el kellet bújni, egy olyan titkos helyre, ahol senki beavatatlan füle nem hallhatta, és ott zengeni a dalt teli torokból.
Akik énekelni vágytak, sosem egyedül tették, mert valahogy több embernek is énekelni volt vágya, egy időben.
El kellet bújni, mert voltak olyan titkos fülek, akik azzal voltak megbízva, hogy aki még csak meg is említi ezt a dalocskát, azt azonnal füleljék le.
Persze ezek a beavatatlanok hiába voltak külsőleg emberszerűek, még is valahogy fel lehetett őket ismerni.
Például, a vezérekről soha nem mondtak véleményt, vagy ahol többen beszélgettek, hallótávon belül helyezkedtek el, és úgy tettek, mintha olvasnának, esetleg, mint új munkatárs, próbáltak barátságot színlelve, a kollégák „zenei ízlése” felöl érdeklődni.
Így éltek, éldegéltek évtizedekig látszólagos nyugalomban, és békességben, míg csak nem, sokan egyet gondoltak, hogy kettő, vagy több, jobb az egynél.
Az alsó, a középső, és a felső rétegből néhány, énekelni kezdett. Azokat a dalokat énekelték, amelyeket az addig tilos volt, még csak elsuttogni, vagy eldúdolni is.
Öntudattal, hittel, reménnyel tele, és teli torokból zengték a dalokat. Addig daloltak, míg vezetőik dobhártyája beszakadni készült, és szanaszét nem szaladtak(persze volt annyi eszük,hogy nem elég messzire).
Elérni vélték céljukat, örömmámorban úszott, a szinte egész, kicsiny ország, és még a szinte azon is túl.
Szóval szinte elérték, az egyet énekelünk több is lesz belőle vágyukat.
Az óta eltelt néhány évtized.
Az akkori énekelni vágyók, saját szerzeményeket gyártottak, saját kórusokat alapítottak, saját karmesterekkel.
Volt, amelyik karmester bal kézbe, volt a melyik jobb kézbe tartotta a pálcát, és volt olyan is, aki középre vezényelt.
Minden hiába, mert a dal mindig valahogy hamisan, fülsértően hangzott, a hallgatóság fülében.
Ha a dallam szép, a szöveg nem passzol hozzá, aztán van, hogy a szöveg sántít valahol, és túl sok volt a lopott dallam, meg a lopott szöveg is.
A rétegek átrendeződtek. Van belőlük felső, alsó, és hát nem is tudom, hogy milyen mércével mérhető, inkább megnevezném, az élő holtak rétege.
A nagy mesekönyv még mindig meg van, dalolni is szabad, dolgozni is, ha van mit, de nem kötelező. A kötelességek, és jogok aránya valahogy nincs egyensúlyban, de nem is mérhető milyen arányban, mert olyan mérleg nincs.
Jelenleg új karmesterünk van.
Valaha ő is a suttogók közé tartozott. Neki bejött a hangosan éneklés, mely megfutamította az akkori szétszaladtközelbenmaradt kórust.
Tud olyan dalokat, melyeket, sokan és szívesen hallgatnak. Őrületes szövegeket ír, tehetséggel, átéléssel adja elő, muzsikál is, és mint írtam, vezényel,határozottan,és egy irányba(tán a szakadék felé)?
Szóval, mit mondjak, született tehetség.
Én személy szerint, nem szeretem ezt a zenei stílust, és azt sem szeretem, ha egy zenekarban, nem hagyják, hogy a többi tag is kibontakozzon, ötleteit nem fogadják el, csak azt szabad zenélni, amit a karmesterszövegíróénekeszenészzeneszerző dirigál.
Hallgatok, várakozok, legfeljebb bedugom a fülem, bár ez sem használ, mert a dalt saját nemtudomhányszorlenyúzott bőrömre is írták,így kénytelen kelletlen érzem, és rendkívül érzékenyen érint.
Szól a dal, a zene, vezényel a karmesterszövegíróénekeszenészzeneszerző, mi meg táncolunk, és fizetünk 24 órás zenés felárral plusz ÁFA. Félreértés ne essék, ha olybá tűnik is ezek nem zenei hangok, vagy még is?
Felvetődött bennem a kérdés. Nem kéne egy olyan felhívást közzétenni, hogy MEGASZTÁR KERESTETIK, AKI EGY majdnem egész ORSZÁG ZENEI ÍZLÉSÉNEK MEG TUD FELELNI?!
Vak vezet világtalant ebben a vak világban
A látók sem belátók
Vakablakból tekintgetnek a világra
Néznek, a messzeségbe, de nem látnak
Csupán eltekintenek
A lényeg felett
Aztán csak intenek, leintenek
Legyintenek
- Nézd - mondod a világtalannak,
Ott azt a madarat látod
És ő bólint, mert látja
Lelki szemeivel
Érzékeny dobhártyáján végigsimít
A puha tollak surranása
Érzi könnyed röptét a kicsinyke
Súlytalan testű madárnak
Mondd, ki a vak, ki a világtalan
Kinek künn, vagy kinek benn
A világa
Mert hiába lát az
Ki a lényeget, mégse látja
'Ez egy másik világ. Ebben a világban, azok létezhetnek, akik semmiféle emberi mértéket nem ismernek. Ők azok, akik egyformán éreznek, azonos az életformájuk, értékrendjük. Bár ha pontosan meg akarnánk határozni, hogy ez a világ hol helyezkedik el, a koordinátái, azonosak a Föld nevű bolygóéval. De ha megesne, és egy kívülálló tévedne be, ebbe a világba, hamarosan rá kellene ébrednie, hogy ez valami egészen más, ez az elveszett lelkek világa’.
Aki először téved ide, azt a sűrűn gomolygó füst szinte torkon ragadja, majd valami megmagyarázhatatlan erő orvul betaszítja a ködfátyolon át látók, homályos világába. Ám, még mielőtt a zsigerekig hatolna, kegyesen ad neki még egy utolsó esélyt. Elég néhány tétova mozdulat e világ felé, és már nincs visszaút. Ha rossz irányba mozdul, még egy utolsót taszít rajta, és jöhet a bambán befelé meredés, a félhomályba.
Lélegzete felveszi a benti ritmust, a könnyfacsaró bűz zavartalanul áramolhat a tüdőbe.
Amikor testi, és lelki funkciói teljes mértékben ráhangolódnak a benti ritmusra, lassan felködlenek előtte, a benti világ oly megszokott elmosódott körvonali.
A valaha szebb napokat látott csővázas asztalokat, kifakult mintázatú, letörölhető viaszosvászon terítőkkel takarta le, a helyiség tulajdonosa, megtakarítva magának, megannyi fáradságos munkát.
A valaha vidáman tarkálló terítőkre, ma már senki nem emlékszik. Talán nem is akartak, vagy nem is tudnák felidézni, mert emlékezetük ugyan úgy, mint a terítők tarkasága, megkopott már. Számukra már csak az a fontos, ami az asztalra kerül. Lehet az üvegben, pohárban, korsóban, a lényeg, az, hogy mindig töltve legyen.
Egy-egy asztalnál, két, három vendég üldögél, groteszk, a részeg emberekre oly jellemző, előregörnyedt pózban. Mint a csecsemők az anyaméhben. Csak ők nem születni vágynak, hanem inni, nem gondolkodni, nem törődni semmivel, aztán, talán ha úgy esik, hát meghalni.
Az ivócimborák, a szorosan egymásnak támasztott fejükkel olyanok, akár az összenőtt sziámi ikrek. Talán ezért is van az, hogy annyira megértik egymást. A szürkeállományok így összedobva, talán kiadnak egy egészre valót…
Egy „külső” szemlélőnek, először fel sem tűnik, hogy valami irracionális idebenn. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha valamilyen szürrealista filmbe csöppent volna bele.
Ha teljes lenne a csönd, akkor talán logikus lenne az egész.
De ez a csönd mégsem az a totális néma csönd.
A tétova imbolygó mozdulatok, a szalonspicc, és a részegség határán tévelygőkre oly jellemző gesztikulációk, a fátyolos, zavaros tekintetek, ezek mind jelen vannak.
De az ideillő hangok, a méhkashoz oly hasonlatos kocsmazaj, nem tapasztalható, egyszerűen nincs.
A poharak csörömpölnek, az üvegek egymáshoz koccannak, mint az elvárható. A csapos tölti az aranyló sört a korsókba, hallani a habzó sör jellegzetes sercegését is. Vékonyka sugárban csordogál a máj, és agyzsugorító rövid, ám az élettelen tárgyak által keltett hangokon kívül semmi más hang nem érzékelhető.
Se egy hangos szó, se egy cikornyás káromkodás. Még egy indulatos felhorkanás sem hagyja el, az itt lévő emberek ajkát.
Ők így is értik egymást. Szesztestvérek, egy rugóra jár az agyuk. Nincs szükségük szavakra, hisz az alkohol imádata, áramoltatja az információkat, testvérből, testvérbe. A szürke szivacsossá aszott, homályos agyak, jól működő radarként veszik az adott, és kapott jeleket.
Aki először téved ide, mind azt gondolja, hogy ő ugyan nem, ő könnyedén ellen tud állni, ő soha nem lesz ilyen, nem fog ezek közé tartozni soha.
Mikor másodjára is jön, fokozatosan átrendeződik, átformálódik az értékrendje. Elhatalmasodik rajta ez az erőszakos, de egyben valami lusta, és az egyre több elfogyasztott ital által kellemessé váló érzés, ami először csak haverkodik vele, aztán vállon veregeti, olyan pajtikámosan, és amikor már sikerült minden gyanúját elaltatnia, bekebelezi őt.
Azután már jön önszántán kívül is, mert a hiányérzet hívja, csalogatja, már nem tud nemet mondani, már nem is akar nemet mondani, függővé vált, mint a többiek.
Most nézzük csak az érzések sokszínűségét.
Először csak egy-egy asztalnál, aztán már az egész helységben tapasztalhatóvá válnak az érzések.
Valami rendszerességgel bír az egész.
A súlyos, és nehéz érzések, szinte az asztallapokkal egy szinten, vagy súlyuktól függően, lent a kövezeten örvénylenek, gomolyognak. Némelyek gondolatai lökdösik, taszigálják egymást, egyeseké csak fontoskodnak, vitáznak, az erőszakosabbaké összeakaszkodnak, súlyosabb viták esetén, össze is verekszenek.
A könnyed, amolyan csevegő stílusú gondolatok, a kövezet, és a nikotintól sárgálló mocskos mennyezet között, a boldogságtól túláradóak pedig egészen magasan, szinte elérhetetlen magasságban lebegnek.
Az utóbbiból van a legkevesebb, így azok szinte fogócskát is játszhatnának, ha kedvük úgy tartaná. De hamarosan ők is megkergülnek, mámorosan cikáznak össze –vissza.
A durvák, a súlyosak szinte beterítik a kövezetet. Olyan érzést keltenek a szemlélőben, mintha iszaptengeren kellene átevickélnie magát, ha arra lenne intézni valója.
A mocskos szándékok, a piszkosszürkétől a feketéig terjednek. A szomorúságot, a rosszindulatot szinte okádják magukból.
A magasban lebegők többnyire ellensúlyozzák őket, élénk, vidám színkompozícióikkal. Még szerencse, mert ha nem vibrálnának oly élesen, a gyéren világító lámpák, egymagukban, nem bírnák felvenni velük a versenyt, és éjszakai sötétség borulna erre a fura világra.
Aki nem volt elég óvatos, akinek az akarata gyenge, vagy egyszerűen nincs is neki, az, mint ember, örökre elveszett. Itt érzi magát otthon.
Elfeled mindent, ami annak előtte volt, ami más normák szerint működik, mint itt, ezen a helyen, mint itt ezek az emberek. Számára nem fontos már többé semmi, se család, se igaz barátság, józan gondolkodás, semmi, ami emberi.
Hát ilyen az elveszett emberek, elveszett lelkek világa. Sokan vannak, akiknek ez az élet. Másféleképpen, már nem is tudnák, mert nem is akarják másképpen elképzelni az életüket. Van, akin még lehet segíteni, de ehhez magának is akarnia kell, és meg kell markolnia utolsó erejével a felé nyújtott segítőkész kezet. Akik határozottan elutasítják ezt a segítséget, és ez által megkeserítik környezetük, családjuk, társuk, és önmaguk életét, ők az elutasítók, ők az elveszett lelkű emberek.
Hogy velük, értük mit lehet tenni, nem tudom, de félek, hogy ők sem…
Megszületünk, élünk gondtalanul. Élvezzük a gyermekkor áldott éveit, anyáink édes öle, apáink biztonságot nyújtó erős keze védelmében. Játszadozunk, ismerkedünk a világgal. Tudatunk, mint a védőtasakjából kibontott friss szivacs, szívja magába a kapott, és a szerzett információkat. Szüleink büszkélkednek velünk. Már jár, a baba jár, már beszél a gyerek, mondja, mama, papa, baba, kaka, már kérdez a gyerek, már tud a gyerek.
Növekedünk, egyre inkább önállóak vagyunk, már szeretünk egyedül is játszadozni.
Önfeledtek vagyunk, úgy érezzük, hogy örökké fogunk élni, hisz erősek vagyunk, gyorsak vagyunk, semmi nem fáj.
Aztán egyszer csak szembesülünk vele. Először egy kihallgatott suttogó beszélgetésben, egy újságcikkben, esetleg egy rádióban elhangzó hírben. Már sejtünk valamit, már érezzük, hogy valami nagyon rossz beférkőzött abba a tiszta, gondtalan világba, amiben idáig éltük a mindörökkének hittet. Amikor elveszítjük a kedvenc kiscicánkat, vagy az oly kedves kis énekesmadarunkat, végképp összedől, a már amúgy is labilis lábakon álló kártyaváracskánk.
Már semmi sem ugyan olyan. Az első árnyoldal, időnként eltakarja előlünk az addigi zavartalan ragyogást.
Valami megrepedt.Homok került az addig oly jól működő gépezetbe.
Távolodunk a szülőktől, vannak önálló elképzeléseink, és néha már visszafeleselünk, sőt időnként lázadozunk is egy kicsit. Sok dolgot másként látunk, mint anya, és apa, és mások.
Szüleink már nem mindig büszkék ránk, sőt.
Aztán több, kevesebb idő múltával, elmúlik a nehéz korszak. Valamelyest belül is benő az a kis lágy rész.
Párkapcsolatba lépünk, gondjaink adódnak, és megkezdődik szüleink felé, a visszaközeledési időszak. Tanácsot kérünk, kapunk, elfogadjuk, alkalmazzuk, vagy eleve visszautasítjuk.
Egyszer csak, szinte észrevétlenül rádöbbenünk, szülőkké váltunk.
Gondoskodunk, tanítunk, büszkélkedünk, úgy, mint annak idején apáink, és anyáink.
De ők is vannak, és hát az idő, nem kímél senkit sem, múlik, és múlaszt.
Ők nem panaszkodnak, mi áltatjuk magunkat, de szívünk mélyén tudjuk, látjuk, és rossz érzések kavarognak bennünk.
Időnként próbálunk nem gondolni rá, de ami egyszer már erőszakkal befurakodott, és beépült az már ott van, és lesben áll, és ezt mi nagyon is jól tudjuk.
Múlnak az évek, egyre több a rossz, mint a jó.
Van, hogy okkal, ok nélkül rosszul szólunk, rosszul szólnak, rosszul értelmezünk, vagy értelmeznek, megbántunk, megbántódunk.
Nyugodtabb perceinkben elszégyelljük magunkat, bocsánatot kérünk, vagy nem kérünk. Ami már egyszer kimondódott, az ott van, ott marad, nincs mese.
Most ők számítanak ránk, nem kérik, de várják a segítséget tőlünk. Talán szégyellik is, hogy most már ők a gyengébbek, az elesettebbek.
Nem mindig van időnk kéréseiket teljesíteni. Sok a munkánk, ott a család is, de ígérjük, amint tudunk, megyünk, visszük, segítünk.
Kapjuk, adjuk a pofonokat, tűrünk, nem tűrünk, átlépünk rajtuk, vagy gyűjtjük a tüskéket, keményedünk, kívül, belül.
Más lett az értékrend. Nem fáj már, ami régen megríkatott, megríkat, amire régen csak legyintettünk.
Bekövetkezik, amitől oly rég óta rettegtünk.
Egy telefonhívás, vagy egy gyűlölt csengő hang, kinek mi jut.
Temetünk. Szeretteinkkel végképp eltemetjük, azt a régen oly bizonyossággal hitt öröklétet.
Az élet megy tovább. Próbálunk talpra állni, és próbálkozunk megtenni az első bizonytalan lépéseinket, mint akkor kisbabaként.
Ezerszer nehezebb, mert súlyos teherként cipeljük fájdalmunkat,és már nincsenek ott,azok a segítő kezek,melyek elkapnának ha éppen elesnénk.
Külső burka már rég nem tudatja senkivel, hogy ő is kisgyerekként kezdte életét. Szeretett mindent, ami igényes volt, legyen az zene, humor,irodalmi mű egy különleges fatörzs, akármi. Ötödik ikszén tulhaladván is jobban kedvelte a fiatalokat, mint a maga korosztályát.Utálta az uniformális dolgokat. A hatvanas években érett serdülővé. Miniszoknyát varrt magának, a pólójára temperával hosszúhajú pasit festett, virágos anyagból nadrágot kreált , még a karóráját is a jobb csuklójára csatolva viselte.Nem nagyon érdekelte mások véleménye.ÖNMAGA AKART LENNI!Neki ne mondja meg senki milyen ruhát hordjon! Mi a helyes és mi a helytelen, ha ő nem úgy gondolja! Miként gongolkozzon és hogy érezzen! Amióta az eszét tudta, mindig is külső szemlélőként élte napjait. Egy iskolai mozilátogatáskor, a ( 101 kiskutyát vetítették),üldözéses jelenet, a gyerekek visítanak, felugrálnak székeikről,izgalmukban, ő meg csak összezárt kissé lebiggyesztett ajakkal, figyelt.Nem értette, mire ez a nagy izgalom...?! Legszívesebben túlordította volna a visongó tömeget,kuss legyen már sok hülye kis pisis,hát nem tudjátok, nem értitek,ez- csak - egy- FILM !!! Kisdobossá avatása sem töltötte el büszkeséggel kicsi szívét.Utált dobszóra menetelni Utálta a tömeget,utálta a fullasztó levegőtlenséget, utálta,hogy néhány gyerek rosszul lett és bezzeg széken ülve várhatták meg az ünnepség végét!Hogy ebben mi volt az ünnep ?Mikor felső osztályba lépett,nem engedte magát Úttörővé avattatni. Talán nem is tudatosan, talán igen.Persze azért félfüllel hallott néhány rendszer ellenes dolgot. Ösztönösen döntött így? Anyja sokat sírt e miatt, ez bántotta egy kicsit, de hamar túllépett ezen is! Tanárai e felé irányuló kinyilatkoztatásait leszarta,nagy ívben. Amúgy is utálta megaláztatásaikat,csak azért, mert ő más akart lenni! Köpönyeg forgatók, ez volt róluk a véleménye.Csak homályos képei voltak e fogalomról, de azt tudta, hogy negatív jelzőként használták, akiktől hallotta. A serdülőkor végefelé járhatott, mikor elkezdett dolgozni. Estin fejezte be a nyolc általánost. SZABADNAK érezte magát. Naivan úgy hitte,ővé a világ!Nem parancsol neki a kutya se! Tévedett. Bizony a kutyák parancsolgattak,és ,ugattak ! Meg néha belémartak! Igyekszik kívülállóként szemlélődni továbbra is, de már néha nehezére esik. Nem is néha, hanem egyre sűrűbben!
Az orr.
Ha volt kedve, ha nem folyton belepiszkáltak a magánéletébe. Néha kis újjal, más esetben mutató újjal vájkáltak benne. Ez attól függött, hogy a tulaj magában vagy társaságban kapott-e kedvet a művelethez. Aztán az illatokkal is gondjai akadtak. Ugyan is nem mindig egyezett ízlése a gazdájáéval! Ilyenkor elkezdett fintorgó mozdulatokat végezni, amivel nemtetszését próbálta kifejezni, de gazdája ezt nem mindig akarta tudomásul venni! Már előre tudta, megint jön az átkozott léghuzat! Tehetetlen dühében ilyenkor mást nem tudott tenni, áteresztett folyosóján egy jó csomó nedvességet. De így sem járt jól, mert a gazda, viszonzásul, egy jó adag, belső nyomással válaszolt a kihívásra! Dühében elvörösödött és próbált ellenállni egy újabb rohamnak. Szerencsére ezt már a gazda is megunhatta, mert ilyenkor a hüvelyk és mutató ujjával összecsippentette. Ez legtöbb esetben segített. Az úgynevezett szagoknak jobban tudott örülni, ugyan is a szagok nem őt viselték meg. Ezt a szerepet ilyenkor a gazda más szervei vették át. A szagok leginkább a gyomrot viselték meg, és a szemet. Ilyenkor legalább volt egy kis nyugta. A várost gyűlölte. A város poros és büdös volt, tele éttermekkel az éttermekből kiáradó illat és szagkombinációkkal. Még rágondolni is borzasztó! Otthon talán még egy kicsit jól is érezhette magát. Amikor a szem elfáradt, lehúzta redőnyét.Hiába volt sötétség, így is kiismerte magát. Az otthonnak jellegzetes illata volt, nem lehetett semmi mással összetéveszteni! Az influenza az viszont nagyon megviselte! Eltompította érzékeit. Homályosak voltak az illatok, de még a szagok is. Az ember folyton dudának használta, temérdek mindenféle cseppfolyós dolgot utaztatott keresztül rajta, ami belülről indult kifelé. Mikor végre ez a folyamat abbamaradt, akkor meg kívülről, valami förtelmes folyadékot locsolt bele az ember! Mind ennek a tetejébe, kívülről agyondörzsölgette azzal a francos papír zsebkendővel, aztán meg nem győzte mindenféle zsíros anyaggal kenegetni! Voltak olyan pillanatok, amikor már azon gondolkozott, hogy legjobb lenne világgá menni. Egyszer nőtt rá egy pattanás. Neki személy szerint nem volt ellene kifogása, hiszen látta már filmeken. Van, akinek óriási bibircsók éktelenkedett az orrán, még sem csinált belőle problémát. De nem ám az ő embere! Először csak megérintette azt a pontot, ahol a pattanáska még csak kis piros foltként mutatni vélte magát. Következett a tükörben való szemlélődés. Ezt már az egyre szaporább és egyre drasztikusabb csipkedések követték, szitokszórásokkal egybekötve. Utána jött az inkvizíció, ami már szinte elviselhetetlen fájdalmakkal járt. Hát ezt érdemelte ő, ennyi hűséges év után? Még szerencse, hogy nem plasztikáztatták át! De hát egy orrnak nem sok választása van, ha elégedetlen is sorsával. Elvörösödhet, lehorgaszthatja, vagy felhúzhatja magát!
Mást úgysem tehet, marad ott, ahová nőtt.
Epilógus:
A legtöbb ember rendelkezik e testrésszel, de belegondoltunk-e már abba, hogy mit érezhet egy orr, ki egész életünkön át hű társunk?Emberek! Becsüljétek meg orrotokat, legyen az nózi, hefti, cserpák vagy csak egyszerűen orr! Képzeljétek el, hogy néznénk ki orr nélkül!?
Koromsötét éjszaka. Drakula grófnál kopogtat valaki.
A kémlelőnyíláson át próbálja beazonosítani a jövevény kilétét.
Sosem lehet tudni, a közbiztonság mostanság, kívánni valót hagy maga után.
A férfi karján ott fluoreszkál a megbízható egyének megkülönböztető jelzése, egy u.v. zöld karszalag.
A megbízhatóság, mint fogalom, egy kis balsejtelmet ébreszt a grófban.
Egy megkötendő, jó üzlet reményében, azonban elhessegeti ezt az érzést.
Bebocsájtja a jövevényt.
Jó éjszakát kívánok uram!
Isten hozta, fogadja a köszönést a gróf, majd meglepődve saját magán, babonás félelemmel háromszor, a háta mögé sót szór.
A hirdetés miatt jöttem! Tudja, a kis desmodus rotundusok?! A kislányomnak születésnapjára, ajándékba szeretném.
Ó, akkor a legmegfelelőbb helyen jár, (derül fel a gróf sápatag arca, már amennyire egy ilyen arc, derűsnek mondható)!
Nekem van a legelismertebb desmodus rotundus tenyészetem, Európa szerte, Mexikóból hoztam a kiváló tenyészszülőket.
Jaj, de nagyszerű! Nagy kő esett le a szívemről, nem szeretnék valami bóvlit venni!
Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdem, tart valamilyen háziállatot otthon? Esetleg csirkét, lovat
vagy netán szarvasmarhát?
Ugyan kérem, ne butáskodjon már, egyáltalán nem veszem tolakodásnak! Egyébként igen tartok .
Van egy kis tanyám és az állattartás a hobbim.
(A gróf, szinte már hófehér arca, most áttetszővé válik, ez nála a nyugodtság jele.) Most már teljesen megnyugodtam, látom jó helye lesz a kis kópénak! Jöjjön, kérem, és válassza ki, az önnek legszimpatikusabbat! Aztán odaadom az oltási könyvét is, tudja a veszettség miatt?!
( AZ ÜZLET MEGPECSÉTELÉSÉRE a GRÓF, ITALLAL KÍNÁLJA VEVŐJÉT)
Igyunk egy pohárkával a sikeres üzletre! Milyen itallal kínálhatom?
Köszönöm, nemigen szoktam fogyasztani, de most jól esne valami erős ital, valahogy egy kicsit átfáztam! Olyan hűvös van itt Önnél.
A gróf kinyitja italszekrényét. Polcain ott sorakoznak a férfi számára ismeretlen, porlepte palackok. Két, mesterien csiszolt, smaragdzöld kristálypohár is kerül, a dúsan cizellált ezüsttálcára.
A gróf hangja töri meg, a halotti csendet . Uram, választott már, mit tölthetek? A férfi figyelmét még mindig az italtálca szövevényes mintázata köti le. Vontatottan, mintha csak magának válaszolna. Ó igazán, töltsön, amit jónak lát, de ne vér legyen!
Rebeka mindenki szívét meg tudta lágyítani. Angyali kék szemeivel, úgy tudott nézni, hogy a legrosszabb hírű férfiember is kezes báránnyá szelídült tőle. Amit csak kért, mindent megadtak neki, addig, addig hízelgett, dorombolt, míg el nem érte célját.
Nagypapával nem volt semmi gond. Időnként hosszú sétákat tett a friss levegőn, a nap többi részét, hintaszékében ücsörögve, a TV előtt töltötte. A műsorok javarészét átszundikálta, csak akkor lett éber, ha a család valamely tagja megkísérelte kikapcsolni a készüléket. Az ilyetén kísérleteket, enyhe, de egyértelmű méltatlankodással fogadta. A család kénytelen, kelletlen, de helyt adott nagypapa felháborodásának. Ugyan is, mikor szemére vetették, hogy csukott szemmel nem lehet televíziót nézni, az öreg töviről – hegyire elmondta, a műsor menetét, beleértve a reklámokat is. Ezt a momentumot persze senki nem vette a szívére, egy kis rituális játéknak könyvelték el, melyben a család összes tagja részt vehetett. -------------------------------------------------------------------------------- AZ EGYETLEN PROBLÉMÁT NAGYPAPA PROTKÓJA JELENTETTE! Nagypapa fogsora, önálló életet élt, és ez sok gondot okozott a tisztes családnak. Különböző helyeken, teljesen váratlan szituációkban találkoztak vele. Hol egy szekrényből kiemelt pohárban, az éj leple alatt észrevétlenül. Az ember szája éjjel kiszárad, inni vágy, és csak akkor szembesül a nem oda illővel, mikor az enyhülést ígérő folyadék, valami fura kemény dolgot koccant a fogához. Más alkalommal, a WC ülőkét felemelvén, a csészéből az emberre mosolyogván. Aztán előfordult, hogy a leveles szekrényben kucorgott a fent említett, a jó ízlés határain túllépő tárgy. Mert hát szögezzük le, mindennek meg van a megfelelő helye, akár milyen kis dologról is legyen szó! -------------------------------------------------------------------------------- A családnak nem voltak anyagi problémái. Mind két szülő stabil, jól fizetett pozícióban „dolgozott”. Egyke gyermekük, a szülők otthonról való távollétén kívül, semmiben sem szenvedett hiányt. Az öreget győzködték, hogy csináltatnak neki egy „Biokompatibilis Procerát”, de hajthatatlan volt. Ragaszkodott a kivehetőhöz. -------------------------------------------------------------------------------- A gyerek felső osztályba lépvén, új osztályfőnökre tett szert. A szülők természetesen tájékozódtak az új kiléte felől. Minden téren pozitív visszajelzéseket kaptak így nem firtatták tovább a dolgot. -------------------------------------------------------------------------------- Egy valami azonban nyugtalanította őket. Jön a TANÁRNŐ család látogatni! Nyugtalanságuk kiváltó motívuma a járulékos információból leledzett. A TANÁRNŐ az első benyomás alapján vonja le a konzekvenciát. Ha az első benyomás negatív, az vizsgáztatott örökre kiesik a pikszisből! Hep”p”. így nevezték, akik ismerték. Higiénia. Esztétika. Pedantéria. Ennek a hármas kritériumnak kellett megfelelni. -------------------------------------------------------------------------------- Idegenekre nem akarták bízni a lakás rendbetételét. Nehézségek árán szabadságolták magukat és nekiestek a rendrakásnak. Minden zugot, átforgattak, minden foltot, pöttyöt eltüntettek, amit emberi szem érzékelni tudott. Poharak, tányérok, eszcájg, a napnál is fényesebben ragyogtak. -------------------------------------------------------------------------------- Elérkezett a nagy nap. Az idegek pattanásig feszültek, csak nagypapa volt nyugodt. Túlélt már háborút, forradalmat, rendszerváltást, nagymamával ötven év házasságot, csak nem fog ki rajta ez a tanárnőcske, ez a heppes! Csak ült nyugodtan, kedvenc hintaszékében. Ringatta magát, előre, hátra, előre, hátra. -------------------------------------------------------------------------------- Nagypapát negyedóránként, hol nyíltan, hol csak úgy sandán átvizslatták, szájában van- e, az a hírhedt műfogsor. Senkinek sem tűnt fel, hogy nagypapa nem méltatlankodik, sőt valami huncut mosoly fickándoztatja ősz bajuszát. -------------------------------------------------------------------------------- Csengettek! Szinte mindenkit egyszerre rántott fel ültéből. Mintha valami vészjelző vezényelte volna őket a bejárathoz. Hát itt van, hát megjött! A római pápának sem csináltak volna ilyen nagy felhajtást. -------------------------------------------------------------------------------- Kezét csókolom, jó napot kívánok, csókolom, üdvözlöm, tessék beljebb fáradni, tessék helyet foglalni, ez itt a legkényelmesebb ülőhely, ide parancsoljon, direkt önnek készítettük ide,jó puha párnácskát tettünk bele, megkínálhatjuk valamivel, egy kis sütemény, édes, sós, sajtos, üdítőt, szénsavasat, a nélkülit, rostosat? Közben nagypapa bajusza egyre jobban fickándozik, persze ezt csak ő érzékeli. Igen, hát elég elfoglaltak vagyunk, de a gyerekkel azért sokat foglalkozunk, igen mi is arra tanítjuk, tisztaság, háromnegyed egészség, höhöhö, kunc, kunc, kunc, he, he, he, hi, hi, persze fő a pedantéria, a higiénia, az esztétikai érzékletességről nem is beszélve, bla, bla, blabla, blabla. -------------------------------------------------------------------------------- Juj, de elszaladt az idő, most már mennem kell, nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket, biztos nem lesz gond a kis lurkóval, aki ilyen rendkívüli családban nevelkedik, és ilyen csendes, rendes nagypapája van. A család szívéről hallani vélhető, egyszerre hullnak le az aggodalom sziklái. A bajuszka már szinte, „chorea Sancti Viti, ballismus”,(Vitus táncot) jár, nagyapó orcáján. -------------------------------------------------------------------------------- Nagyon örültünk, hogy megismerhettük, reméljük nem lesz semmi gond a lurkóval. Hepp feláll, pedánsan indulván higiénikusesztétikus otthona felé. Jaj, hát nem kell, hogy kikísérjenek, úgy is olyan sokat fáradtak miattam, már ismerem a kivezető utat, minden jót! -------------------------------------------------------------------------------- A távozóra minden otthonmaradt szem, szinte egyszerre, egy pontra szegeződik. Dermedt pozitúrák, dermedt arcok. Aztán minden szem, egyszerre a nagypapa irányába. Senki nem ért semmit. A nagypapa széles vigyorral jelzi, szájában a fogsor. De akkor kié az a másik, amelyik a távozóban lévő, hátsó fertályába harapva csüng? -------------------------------------------------------------------------------- Az ige egy időben hagyta el mindannyiuk ajkát. Jézusmária a nagymama! Most világosodott meg az elmékben, hogy nagypapa, így őrizte meg élete párjának mosolyát, amit oly nagyon szeretett életében. Egy kicsit morbid módon, de hát nagypapa szerette a morbid dolgokat. -------------------------------------------------------------------------------- Hogy nagypapa mikor csente a heppes feneke alá a nagymama mosolyát soha sem derült ki. Ahogy bezáródott az ajtó a heppes mögött, nagypapa olyan röhögő görcsöt kapott, hogy még a halottszállítók is megjegyezték. Na, a kisöreg boldogan ment a túlvilágra.Ilyet is ritkán lát az ember!
Utolsó kommentek