Az orr.

 Ha volt kedve, ha nem folyton belepiszkáltak a magánéletébe. Néha kis újjal, más esetben mutató újjal vájkáltak benne. Ez attól függött, hogy a tulaj magában vagy társaságban kapott-e kedvet a művelethez. Aztán az illatokkal is gondjai akadtak. Ugyan is nem mindig egyezett ízlése a gazdájáéval! Ilyenkor elkezdett fintorgó mozdulatokat végezni, amivel nemtetszését próbálta kifejezni, de gazdája ezt nem mindig akarta tudomásul venni! Már előre tudta,  megint jön az átkozott léghuzat! Tehetetlen dühében ilyenkor mást nem tudott tenni, áteresztett folyosóján egy jó csomó nedvességet. De így sem járt jól, mert a gazda, viszonzásul, egy jó adag, belső nyomással válaszolt a kihívásra!

Dühében elvörösödött és próbált ellenállni egy újabb rohamnak. Szerencsére ezt már a gazda is megunhatta, mert ilyenkor a hüvelyk és mutató ujjával összecsippentette. Ez legtöbb esetben segített.  Az úgynevezett szagoknak jobban tudott örülni, ugyan is a szagok nem őt viselték meg. Ezt a szerepet ilyenkor a gazda más szervei vették át.

A szagok leginkább a gyomrot viselték meg, és a szemet. Ilyenkor legalább volt egy kis nyugta. A várost gyűlölte. A város poros és büdös volt, tele éttermekkel az éttermekből kiáradó illat és szagkombinációkkal. Még rágondolni is borzasztó! Otthon  talán még egy kicsit jól is érezhette magát. Amikor a szem elfáradt, lehúzta redőnyét.Hiába volt sötétség, így is kiismerte magát. Az otthonnak jellegzetes illata volt, nem lehetett semmi mással összetéveszteni!

Az influenza az viszont nagyon megviselte! Eltompította érzékeit. Homályosak voltak az illatok, de még a szagok is. Az ember folyton dudának használta, temérdek mindenféle cseppfolyós dolgot utaztatott keresztül rajta, ami belülről indult kifelé. Mikor végre ez a folyamat abbamaradt,  akkor meg kívülről, valami förtelmes folyadékot locsolt bele az ember! Mind ennek a tetejébe, kívülről agyondörzsölgette azzal a francos papír zsebkendővel, aztán meg nem győzte mindenféle zsíros anyaggal kenegetni!

Voltak olyan pillanatok, amikor már azon gondolkozott, hogy legjobb lenne világgá menni. Egyszer nőtt rá egy pattanás. Neki személy szerint nem volt ellene kifogása, hiszen látta már filmeken. Van, akinek óriási bibircsók éktelenkedett az orrán, még sem csinált belőle problémát. De nem ám az ő embere! Először csak megérintette azt a pontot, ahol a pattanáska még csak kis piros foltként mutatni vélte magát.

Következett a tükörben való szemlélődés. Ezt már az egyre szaporább és egyre drasztikusabb csipkedések követték, szitokszórásokkal egybekötve. Utána jött az inkvizíció, ami már szinte elviselhetetlen fájdalmakkal járt. Hát ezt érdemelte ő, ennyi hűséges év után? Még szerencse, hogy nem plasztikáztatták át! De hát egy orrnak nem sok választása van, ha elégedetlen is sorsával.

Elvörösödhet, lehorgaszthatja, vagy felhúzhatja magát!
Mást úgysem tehet, marad ott, ahová nőtt.


 Epilógus:


A legtöbb ember rendelkezik e testrésszel, de belegondoltunk-e már abba, hogy mit érezhet egy orr, ki egész életünkön át hű társunk?

Emberek! Becsüljétek meg orrotokat, legyen az nózi, hefti, cserpák vagy csak egyszerűen orr! Képzeljétek el, hogy néznénk ki orr nélkül!?