Prológus: Mindenkihez, aki elolvassa ezt a kis mesét.
Én egy politikailag analfabéta ember vagyok. Gondolataim, a saját látásmódom, és tapasztalásaim alapján lettek ide leírva.
Legyetek elnézők velem, ha valamit kihagytam, vagy a magam értetlen módján értelmeztem.
Köszönöm!
Egyszer volt, hol nem volt, sok, sok évvel ezelőtt, volt egyszer egy középréteg.
Vezetőik, loptak, igaz, csaltak, igaz, hazudtak igaz, de a középréteg, ezt nem tudta, nem akarta, vagy nem merte tudni.
Dolgoztak, tanultak, iskolába járatták gyerekeiket, szóval éltek, éldegéltek.
Volt lakásuk, volt munkájuk.
Dolgozni kötelesség volt, mert aki nem dolgozik, az egyék a börtönben jelszó volt életük meghatározója.
Volt egy nagy mesekönyv, melyben le volt írva, hogy ott, azon a szép helyen ahol laknak, mik a kötelességeik, milyen jogok illetik meg őket, és mit nem szabad tenniük.
Többek között, tilos volt, néhány dalocskát énekelni
Az emberek, ha már nem bírták cérnával, mert az a dalocska, ott motoszkált, a fejükben, és úgy feszítette őket belülről, hogy már, már nem lehetett kibírni.
Ilyenkor el kellet bújni, egy olyan titkos helyre, ahol senki beavatatlan füle nem hallhatta, és ott zengeni a dalt teli torokból.
Akik énekelni vágytak, sosem egyedül tették, mert valahogy több embernek is énekelni volt vágya, egy időben.
El kellet bújni, mert voltak olyan titkos fülek, akik azzal voltak megbízva, hogy aki még csak meg is említi ezt a dalocskát, azt azonnal füleljék le.
Persze ezek a beavatatlanok hiába voltak külsőleg emberszerűek, még is valahogy fel lehetett őket ismerni.
Például, a vezérekről soha nem mondtak véleményt, vagy ahol többen beszélgettek, hallótávon belül helyezkedtek el, és úgy tettek, mintha olvasnának, esetleg, mint új munkatárs, próbáltak barátságot színlelve, a kollégák „zenei ízlése” felöl érdeklődni.
Így éltek, éldegéltek évtizedekig látszólagos nyugalomban, és békességben, míg csak nem, sokan egyet gondoltak, hogy kettő, vagy több, jobb az egynél.
Az alsó, a középső, és a felső rétegből néhány, énekelni kezdett. Azokat a dalokat énekelték, amelyeket az addig tilos volt, még csak elsuttogni, vagy eldúdolni is.
Öntudattal, hittel, reménnyel tele, és teli torokból zengték a dalokat. Addig daloltak, míg vezetőik dobhártyája beszakadni készült, és szanaszét nem szaladtak(persze volt annyi eszük,hogy nem elég messzire).
Elérni vélték céljukat, örömmámorban úszott, a szinte egész, kicsiny ország, és még a szinte azon is túl.
Szóval szinte elérték, az egyet énekelünk több is lesz belőle vágyukat.
Az óta eltelt néhány évtized.
Az akkori énekelni vágyók, saját szerzeményeket gyártottak, saját kórusokat alapítottak, saját karmesterekkel.
Volt, amelyik karmester bal kézbe, volt a melyik jobb kézbe tartotta a pálcát, és volt olyan is, aki középre vezényelt.
Minden hiába, mert a dal mindig valahogy hamisan, fülsértően hangzott, a hallgatóság fülében.
Ha a dallam szép, a szöveg nem passzol hozzá, aztán van, hogy a szöveg sántít valahol, és túl sok volt a lopott dallam, meg a lopott szöveg is.
A rétegek átrendeződtek. Van belőlük felső, alsó, és hát nem is tudom, hogy milyen mércével mérhető, inkább megnevezném, az élő holtak rétege.
A nagy mesekönyv még mindig meg van, dalolni is szabad, dolgozni is, ha van mit, de nem kötelező. A kötelességek, és jogok aránya valahogy nincs egyensúlyban, de nem is mérhető milyen arányban, mert olyan mérleg nincs.
Jelenleg új karmesterünk van.
Valaha ő is a suttogók közé tartozott. Neki bejött a hangosan éneklés, mely megfutamította az akkori szétszaladtközelbenmaradt kórust.
Tud olyan dalokat, melyeket, sokan és szívesen hallgatnak. Őrületes szövegeket ír, tehetséggel, átéléssel adja elő, muzsikál is, és mint írtam, vezényel,határozottan,és egy irányba(tán a szakadék felé)?
Szóval, mit mondjak, született tehetség.
Én személy szerint, nem szeretem ezt a zenei stílust, és azt sem szeretem, ha egy zenekarban, nem hagyják, hogy a többi tag is kibontakozzon, ötleteit nem fogadják el, csak azt szabad zenélni, amit a karmesterszövegíróénekeszenészzeneszerző dirigál.
Hallgatok, várakozok, legfeljebb bedugom a fülem, bár ez sem használ, mert a dalt saját nemtudomhányszorlenyúzott bőrömre is írták,így kénytelen kelletlen érzem, és rendkívül érzékenyen érint.
Szól a dal, a zene, vezényel a karmesterszövegíróénekeszenészzeneszerző, mi meg táncolunk, és fizetünk 24 órás zenés felárral plusz ÁFA. Félreértés ne essék, ha olybá tűnik is ezek nem zenei hangok, vagy még is?
Felvetődött bennem a kérdés. Nem kéne egy olyan felhívást közzétenni, hogy MEGASZTÁR KERESTETIK, AKI EGY majdnem egész ORSZÁG ZENEI ÍZLÉSÉNEK MEG TUD FELELNI?!
Utolsó kommentek