Megszületünk, élünk gondtalanul. Élvezzük a gyermekkor áldott éveit, anyáink édes öle, apáink biztonságot nyújtó erős keze védelmében. Játszadozunk, ismerkedünk a világgal. Tudatunk, mint a védőtasakjából kibontott friss szivacs, szívja magába a kapott, és a szerzett információkat. Szüleink büszkélkednek velünk. Már jár, a baba jár, már beszél a gyerek, mondja, mama, papa, baba, kaka, már kérdez a gyerek, már tud a gyerek.
Növekedünk, egyre inkább önállóak vagyunk, már szeretünk egyedül is játszadozni.
Önfeledtek vagyunk, úgy érezzük, hogy örökké fogunk élni, hisz erősek vagyunk, gyorsak vagyunk, semmi nem fáj.
Aztán egyszer csak szembesülünk vele. Először egy kihallgatott suttogó beszélgetésben, egy újságcikkben, esetleg egy rádióban elhangzó hírben. Már sejtünk valamit, már érezzük, hogy valami nagyon rossz beférkőzött abba a tiszta, gondtalan világba, amiben idáig éltük a mindörökkének hittet. Amikor elveszítjük a kedvenc kiscicánkat, vagy az oly kedves kis énekesmadarunkat, végképp összedől, a már amúgy is labilis lábakon álló kártyaváracskánk.
Már semmi sem ugyan olyan. Az első árnyoldal, időnként eltakarja előlünk az addigi zavartalan ragyogást.
Valami megrepedt.Homok került az addig oly jól működő gépezetbe.
Távolodunk a szülőktől, vannak önálló elképzeléseink, és néha már visszafeleselünk, sőt időnként lázadozunk is egy kicsit. Sok dolgot másként látunk, mint anya, és apa, és mások.
Szüleink már nem mindig büszkék ránk, sőt.
Aztán több, kevesebb idő múltával, elmúlik a nehéz korszak. Valamelyest belül is benő az a kis lágy rész.
Párkapcsolatba lépünk, gondjaink adódnak, és megkezdődik szüleink felé, a visszaközeledési időszak. Tanácsot kérünk, kapunk, elfogadjuk, alkalmazzuk, vagy eleve visszautasítjuk.
Egyszer csak, szinte észrevétlenül rádöbbenünk, szülőkké váltunk.
Gondoskodunk, tanítunk, büszkélkedünk, úgy, mint annak idején apáink, és anyáink.
De ők is vannak, és hát az idő, nem kímél senkit sem, múlik, és múlaszt.
Ők nem panaszkodnak, mi áltatjuk magunkat, de szívünk mélyén tudjuk, látjuk, és rossz érzések kavarognak bennünk.
Időnként próbálunk nem gondolni rá, de ami egyszer már erőszakkal befurakodott, és beépült az már ott van, és lesben áll, és ezt mi nagyon is jól tudjuk.
Múlnak az évek, egyre több a rossz, mint a jó.
Van, hogy okkal, ok nélkül rosszul szólunk, rosszul szólnak, rosszul értelmezünk, vagy értelmeznek, megbántunk, megbántódunk.
Nyugodtabb perceinkben elszégyelljük magunkat, bocsánatot kérünk, vagy nem kérünk. Ami már egyszer kimondódott, az ott van, ott marad, nincs mese.
Most ők számítanak ránk, nem kérik, de várják a segítséget tőlünk. Talán szégyellik is, hogy most már ők a gyengébbek, az elesettebbek.
Nem mindig van időnk kéréseiket teljesíteni. Sok a munkánk, ott a család is, de ígérjük, amint tudunk, megyünk, visszük, segítünk.
Kapjuk, adjuk a pofonokat, tűrünk, nem tűrünk, átlépünk rajtuk, vagy gyűjtjük a tüskéket, keményedünk, kívül, belül.
Más lett az értékrend. Nem fáj már, ami régen megríkatott, megríkat, amire régen csak legyintettünk.
Bekövetkezik, amitől oly rég óta rettegtünk.
Egy telefonhívás, vagy egy gyűlölt csengő hang, kinek mi jut.
Temetünk. Szeretteinkkel végképp eltemetjük, azt a régen oly bizonyossággal hitt öröklétet.
Az élet megy tovább. Próbálunk talpra állni, és próbálkozunk megtenni az első bizonytalan lépéseinket, mint akkor kisbabaként.
Ezerszer nehezebb, mert súlyos teherként cipeljük fájdalmunkat,és már nincsenek ott,azok a segítő kezek,melyek elkapnának ha éppen elesnénk.
Utolsó kommentek