Egyedül az Öreg nem tudta teljesen elfogadni. Valami rossz érzés fogta el, ha a gyerek a közelében volt. Rebeka a szemben lévő házban lakott, de mindig az öregasszonynál lábatlankodott. Végeláthatatlanul csacsogott, dőlt belőle a szóáradat. Mindig tudta, kivel mi történt a faluban, ki kinek a haragosa, ki milyen betegségtől szenved. Az embernek szinte belefájdult a feje, ha sokáig hallgatta.

 Az öregasszonynak sok csecsebecséje volt, egy balerinás zenélődobozban tartotta őket. Rebekának minden alkalommal megengedte, hogy a dobozkát kihozza a másik szobából./ Nem a tisztaszobából, oda nem szabadott belépnie senkinek./ Mikor a dobozt hozta kifelé, mindig megállt az ajtóban, körül vizslatott, és ha nem látta senki, gyorsan körbeszaladgálta a tisztaszobát. Ha az öregasszony, kiszólt neki, hogy mit szöszmötöl már annyit, ártatlan hangon azt felelte, hogy csak a birsalmák illatát szagolgatja az ajtóból. A klipszek, karkötők, gyöngysorok, nem sokat értek, „többnyire bizsuk voltak”, de mikor magára aggatta őket, hercegnőnek érezte magát tőlük. 

 Az Öreg egy ilyen alkalommal, valamiért bement a házba. A gyerek, először nem is vett róla tudomást, annyira belemerült a játékba. A huzattól hangosan becsapódott egy ablak. Rebeka, ijedtében felkapta a fejét. Ekkor látta meg először azt a különös csillogást, a kislány szemében. A kapzsi emberek pillantása tükröződött a máskor ártatlan kék szemekben.  Egy valamit nem kaphatott meg, akármennyire is szerette volna. A vékony kis aranyláncot. Kinyitható szívmedál csüngött rajta. Ezt az öregasszony sosem tette le a nyakából. Rég elveszített szerettei képét őrizte benne.

 Őt a gyerek lármázta ki, az istállóból.Az etetést félbehagyva, fiatalokat megszégyenítő sebességgel rohant befelé. Szíve a torkában dobogott. Az öregasszony, a padlásfeljáró létrája előtt feküdt. Mintha egy moderntánc koreográfiára akarta volna rábírni, kopott ízületeit, kitekeredve, valami bizarr pózban. Riadtmadár tekintete, az öregember szívéig hatolt. Csak hogy a madár, már nem dalolt, nagyon is csöndben volt, halálos csöndben.

 Pedig anno, milyen gyönyörűen tudott énekelni.

Ez vonzotta őt is a házához, mikor hosszú téblábolásai során, betért a faluba. Szomját akarta oltani, de tanácstalan volt, sehová nem mert bekopogtatni, félt a durva elutasító szavaktól. Sőt akadt olyan hely is, ahonnan kutyákkal űzték el, pedig ő csak inni szeretett volna.

 /A ház ajtaja nyitva állt. Valami „hűtlen kedvesről” énekeltek odabent. Szinte megbűvölten hallgatta a keserédes dallamot, mely néhány pillanatra, visszaröpítette ifjúkorához. Aztán… a varázslat abbamaradt, …, és ő ott állt újra vén csavargóként. Sarkon fordult, már éppen tovább akart állni, mikor valaki megszólította.– Kér egy pohár vizet? A dalos madár volt az, a házból. Ő csak bólintott. Kicsit ugyan meglepődött, mert hangja után ítélve, jóval fiatalabbnak gondolta a „madarat”, de… így volt ez rendjén.

Ott marasztalták, hát maradt. Belefáradt a sok csavargásba, végre otthonra lelt. A faluban sem vájkáltak a múltjában, nem faggatták honnan jött, elfogadták olyannak, amilyen. Lakhatásért cserében, segített az öregasszonynak./

 A falu népe, hamarosan összecsődült a szörnyű tragédia hírére. Ki sajnálattól, ki segítőkészségtől vezérelve. A többséget kielégítetlen kíváncsisága hajtotta ide. Először, csak tompán, aztán egyre erősebben hatoltak a hangok, tudatáig. Mindenki találgatta, mi késztethette rá a nénit, hogy ilyen vakmerőségre szánja el magát. Több felöl is hallatszott, hogy - hát ennyi idős korban már nem szabadna létrát mászni!

/Nem is szokott, ezt az Öreg nagyon jól tudta. Ez is az ő dolga volt./ Aztán valaki halkan megjegyezte, hogy szegénynek, még a lánca is leszakadt az esés közben. Egyszer csak, mintha vezényszóra történt volna, csönd lett. A padlásról zeneszó hangjai szűrődtek lefelé. A balerina lejtette kör, körös táncát, odafönt. Egy pillanatig dermedten állt, aztán a kislányt kutatta tekintetével. Persze hogy, ott volt a bámészkodók között, kezét a háta mögött tartva próbálta átfúrni magát a tömegen. Riadtan tekintgetett, hol a kijárat, hol az öreg felé. Tekintetük összetalálkozott. A kislányéban ismét felfedezni vélte azt a különleges fényt, amiért nem tudta őt a szívébe fogadni. Odalépett hozzá. Megragadta a vézna, de meglepően erős kezet, és maga felé vonta. A kislány ujjait csak nagyon nehezen tudta szétfejteni. A kicsiny tenyérben ott lapult az aranyszív.

 Később elmondta a rendőröknek, hogy ő csalta fel az öregasszonyt. Mikor senki sem vette észre, felsurrant a dobozzal a padlásra.

Kivárta, míg a néni a szobába indul befelé, ekkor indította el a muzsikát. A néni először szólongatta, hogy Rebeka, te vagy odafönt, de ő hallgatott, mint a sír. Mikor a néni már majdnem felért a létra tetejére, hirtelen meglökte a létrát. A néni még kapálódzott, de sikertelenül. Ekkor tépte le a medált a nyakából. Aztán a létrát visszahúzta a madzaggal, és lemászott. Ha az a hülye macska nem borítja fel a dobozt, a balerina nem kezd el zenélni. Mindent el tudott volna tüntetni a nagy, zűrzavarban. - Bár így már nem is olyan szép. Mi nem szép? Kérdezte a rendőr. Hát a medál, hogy elszakadt a lánc, így már nem olyan szép, mint amikor a láncon lógott. Ezt szinte már durcásan tette hozzá. Mint a kisgyerek, akinek elrontották a játékát.