Rebeka mindenki szívét meg tudta lágyítani. Angyali kék szemeivel, úgy tudott nézni, hogy a legrosszabb hírű férfiember is kezes báránnyá szelídült tőle. Amit csak kért, mindent megadtak neki, addig, addig hízelgett, dorombolt, míg el nem érte célját.
Egyedül az Öreg nem tudta teljesen elfogadni. Valami rossz érzés fogta el, ha a gyerek a közelében volt. Rebeka a szemben lévő házban lakott, de mindig az öregasszonynál lábatlankodott. Végeláthatatlanul csacsogott, dőlt belőle a szóáradat. Mindig tudta, kivel mi történt a faluban, ki kinek a haragosa, ki milyen betegségtől szenved. Az embernek szinte belefájdult a feje, ha sokáig hallgatta.
Az öregasszonynak sok csecsebecséje volt, egy balerinás zenélődobozban tartotta őket. Rebekának minden alkalommal megengedte, hogy a dobozkát kihozza a másik szobából./ Nem a tisztaszobából, oda nem szabadott belépnie senkinek./ Mikor a dobozt hozta kifelé, mindig megállt az ajtóban, körül vizslatott, és ha nem látta senki, gyorsan körbeszaladgálta a tisztaszobát. Ha az öregasszony, kiszólt neki, hogy mit szöszmötöl már annyit, ártatlan hangon azt felelte, hogy csak a birsalmák illatát szagolgatja az ajtóból. A klipszek, karkötők, gyöngysorok, nem sokat értek, „többnyire bizsuk voltak”, de mikor magára aggatta őket, hercegnőnek érezte magát tőlük.
Az Öreg egy ilyen alkalommal, valamiért bement a házba. A gyerek, először nem is vett róla tudomást, annyira belemerült a játékba. A huzattól hangosan becsapódott egy ablak. Rebeka, ijedtében felkapta a fejét. Ekkor látta meg először azt a különös csillogást, a kislány szemében. A kapzsi emberek pillantása tükröződött a máskor ártatlan kék szemekben. Egy valamit nem kaphatott meg, akármennyire is szerette volna. A vékony kis aranyláncot. Kinyitható szívmedál csüngött rajta. Ezt az öregasszony sosem tette le a nyakából. Rég elveszített szerettei képét őrizte benne.
Őt a gyerek lármázta ki, az istállóból.Az etetést félbehagyva, fiatalokat megszégyenítő sebességgel rohant befelé. Szíve a torkában dobogott. Az öregasszony, a padlásfeljáró létrája előtt feküdt. Mintha egy moderntánc koreográfiára akarta volna rábírni, kopott ízületeit, kitekeredve, valami bizarr pózban. Riadtmadár tekintete, az öregember szívéig hatolt. Csak hogy a madár, már nem dalolt, nagyon is csöndben volt, halálos csöndben.
Pedig anno, milyen gyönyörűen tudott énekelni.
Ez vonzotta őt is a házához, mikor hosszú téblábolásai során, betért a faluba. Szomját akarta oltani, de tanácstalan volt, sehová nem mert bekopogtatni, félt a durva elutasító szavaktól. Sőt akadt olyan hely is, ahonnan kutyákkal űzték el, pedig ő csak inni szeretett volna.
/A ház ajtaja nyitva állt. Valami „hűtlen kedvesről” énekeltek odabent. Szinte megbűvölten hallgatta a keserédes dallamot, mely néhány pillanatra, visszaröpítette ifjúkorához. Aztán… a varázslat abbamaradt, …, és ő ott állt újra vén csavargóként. Sarkon fordult, már éppen tovább akart állni, mikor valaki megszólította.– Kér egy pohár vizet? A dalos madár volt az, a házból. Ő csak bólintott. Kicsit ugyan meglepődött, mert hangja után ítélve, jóval fiatalabbnak gondolta a „madarat”, de… így volt ez rendjén.
Ott marasztalták, hát maradt. Belefáradt a sok csavargásba, végre otthonra lelt. A faluban sem vájkáltak a múltjában, nem faggatták honnan jött, elfogadták olyannak, amilyen. Lakhatásért cserében, segített az öregasszonynak./
A falu népe, hamarosan összecsődült a szörnyű tragédia hírére. Ki sajnálattól, ki segítőkészségtől vezérelve. A többséget kielégítetlen kíváncsisága hajtotta ide. Először, csak tompán, aztán egyre erősebben hatoltak a hangok, tudatáig. Mindenki találgatta, mi késztethette rá a nénit, hogy ilyen vakmerőségre szánja el magát. Több felöl is hallatszott, hogy - hát ennyi idős korban már nem szabadna létrát mászni!
/Nem is szokott, ezt az Öreg nagyon jól tudta. Ez is az ő dolga volt./ Aztán valaki halkan megjegyezte, hogy szegénynek, még a lánca is leszakadt az esés közben. Egyszer csak, mintha vezényszóra történt volna, csönd lett. A padlásról zeneszó hangjai szűrődtek lefelé. A balerina lejtette kör, körös táncát, odafönt. Egy pillanatig dermedten állt, aztán a kislányt kutatta tekintetével. Persze hogy, ott volt a bámészkodók között, kezét a háta mögött tartva próbálta átfúrni magát a tömegen. Riadtan tekintgetett, hol a kijárat, hol az öreg felé. Tekintetük összetalálkozott. A kislányéban ismét felfedezni vélte azt a különleges fényt, amiért nem tudta őt a szívébe fogadni. Odalépett hozzá. Megragadta a vézna, de meglepően erős kezet, és maga felé vonta. A kislány ujjait csak nagyon nehezen tudta szétfejteni. A kicsiny tenyérben ott lapult az aranyszív.
Később elmondta a rendőröknek, hogy ő csalta fel az öregasszonyt. Mikor senki sem vette észre, felsurrant a dobozzal a padlásra.
Kivárta, míg a néni a szobába indul befelé, ekkor indította el a muzsikát. A néni először szólongatta, hogy Rebeka, te vagy odafönt, de ő hallgatott, mint a sír. Mikor a néni már majdnem felért a létra tetejére, hirtelen meglökte a létrát. A néni még kapálódzott, de sikertelenül. Ekkor tépte le a medált a nyakából. Aztán a létrát visszahúzta a madzaggal, és lemászott. Ha az a hülye macska nem borítja fel a dobozt, a balerina nem kezd el zenélni. Mindent el tudott volna tüntetni a nagy, zűrzavarban. - Bár így már nem is olyan szép. Mi nem szép? Kérdezte a rendőr. Hát a medál, hogy elszakadt a lánc, így már nem olyan szép, mint amikor a láncon lógott. Ezt szinte már durcásan tette hozzá. Mint a kisgyerek, akinek elrontották a játékát.
Utolsó kommentek